Mindennap július 14.

Nyomorultak vagyunk!
Enn...
 Ipszilon...
  O...
   Em...
    O...
     Err...
      U...
       Ell...
        Té...
         A...
          Ká.
N Y O M O R U L T A K.

Ma csapatunk, mondták, s kérdezte valaki, mit?
Mit?
Véres tenyérrel csapkodjuk a padlót, hólyagosra merevedett kézzel verjük, ütjük, vágjuk a megváltoztathatatlan, felsérthetetlen betonvalóságot.
Hallod a muzsikát, ami feltör belőle? Füleidbe suttog, lágy, csendes, szinte már-már néma ütemek szakítják át dobhártyádat, s égetik véresre és mondják: nyomorultak vagyunk!
Tévedtem, vallom be neki, a parkettának, hogy nem érdekel a polc, a fiók, amelybe egymást rakosgatjuk, mint ama lány a világ legklasszabb srácát, aki egy seggarc, üvöltötte önkívületlen mellettem és fejét a padlóba verte. Nem a vörös rúzstól csillogott pirosasan szája.
Tévedtem, mondtam, mert szükségem van egy őszülő, kiégett álomra, az álom vákuum szerűen pulzáló, magába finoman szippantó ölelésére, hangsúlyoztam neki,
S Z Ü K S É G E M.
Megakarom repeszteni, hasítani, hogy felszedjem a parketta csíkokat és szanaszét dobáljam az üres kollégium falai között. Tönkretegyem, máglyát rakjak belőlük és felégessem őket, mindet, természetesen ott a konyha melletti hátsó szoba közepén vagy csak levessem ruháim, s mezítelen elnyúljak egy régi ágyon kéjektől harangozva, zengve át a falakat, beléjük mosva, verve, itatva az örömöt, s majd, ha jő az extázis, ha már kacagva integet felém, jövök édes test, jövök, az ágy alá csúsztatott, rejtett késsel kezemben átadjam magam az orgazmus mindent felégető kaján, szaggató, cibáló valójának, akkor, igen, akkor markolva és felemelve a magasba, akkor mellkasába döfjem, hadd csorogjon végig idő rágta testén a finom vér, s ott haljon, ott, mint dőzsölő disznók a széttúrt moslék legeslegközepén gondtalan, boldogan az élvezetek bugyogó mocsarában.
Tudod te is, nem más ez csak düh, mókuskerék koponyámba zárva, mint vér itatta szájú barátnéméban, aki csak fekszik, csak fekszik mellettem a padlón ereje vesztetten fájó, zöldes lilára dagadt karokkal, ujjai enyéimet szorítják, nem engedik el. Feje felett képek a falon, ágya felett és szekrényére ragasztva egy rajzolt hajú férfiról és a világ legkl... róluk.
Sanszos, nem?
Újjamon gyűrű, leánykérési, ökleim hegesek, csak az ezüst csillog még mindig tisztán, sértetlen, valahol ama bizonyos kés és egy kötél egy soha meg nem válaszolatlan levél felett telt, csipkelődős narkotikum illatában.
Mondtam neked naív lány, nézek rá gyengéden, a végén úgy is lógni fogok. Ő fejét rázná, de túl hangos benne a bánat, túl zajos a csend, ami közre zárt minket. A körön kívűl, s belül lángok sercegése, már nem is tudjuk, honnan, ki gyújtotta, miért, mi okból, kinek szánta vagy szánták-e; hagyjátok, hajtsátok le fejeteket - suttogja a padló.
Magához húzza csuklómat, szája szavakra nyílna, formálja őket, de nem hallom, ropognak már felettünk a lángok, testünket nyaldossák poshadt nyelveikkel.
Válladra hajtom fejem kedves barátnőm, s már hallom, mit suttogsz fülembe, hallom:
Nyomorultak vagyunk!

N Y O M O R U L T A K